De mit is jelent az egyéni számlás rendszer (NDC = notional defined contribution)?

 

Az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer úgy működik, hogy az állam a mindenkori aktív polgárok folyó járulékbefizetéseiből finanszírozza a mindenkori nyugdíjasok folyó nyugdíjjáradékát. Vagyis az állam a mindenkori aktív polgárok megtermelt folyó jövedelméből von el kényszerrel a mindenkori nyugdíjasok számára. 

Az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszer hosszútávon fenntarthatatlan, mert megfogyatkoznak az aktív polgárok, akik a járulékbefizetéseikkel finanszírozzák a nyugdíjasok esedékes (már elnyert) járadékát.

Az NDC mindezen nem változtat: a továbbiakban úgyszintén a mindenkori aktívak folyó járulékbefizetéseiből finanszírozódik a mindenkori nyugdíjasok folyó járadéka. Elvileg semmivel sem több, hanem pontosan ugyanannyi nyugdíj fizethető ki NDC-ben, mint a mostani rendszerben. Kellő aktív járulékfizető hiányában a nyugdíjasok az egyéni tőkeszámlájuknak legfeljebb csak annyi hasznát vehetik, hogy általa pontosan tudhatják, hogy mennyi is lenne összegszerűen az a korrekt nyugdíj, amit a befizetéseik ellentételezéseként meg kellene kapniuk, de mégsem kaphatják meg teljesen, hacsak a hiányt az állam nem pótolja ki egyéb forrásokból, vagy törvényileg egyéb megoldást választ (pl. korhatáremelést,  a kezdőnyugdíj-megállapítás szabályainak szigorítását,  inflációkövető indexálást, stb.). 

De az államnak módjában van más megoldást is választani, amelyről korábban már szintén írtunk: Az állami nyugdíj egészen biztosan csökkenni fog. 

Az idézett kormányhatározat nem jelent mást,  - mivel az aktuális nyugdíj be- és kifizetéseket zárt rendszernek tekinti, annyi kifizetést enged, amennyi befizetés összegyűlik a rendszerbe -, minthogy  hiába a névleges egyéni számlán "felhalmozott" nyugdíjösszeg, a kifizetés akár évről-évre változhat, és – igen – csökkenhet is, a járulékfizetők számának és befizetéseinek változása folytán, miután az állam nem kívánja a kifizetendő nyugdíjösszegeket a jövőben más forrásokból (pl. a költségvetésből) kipótolni. Ilyen csökkenésre lehet alappal  felkészülni, hiszen a demográfiai kockázatok ezzel a leendő nyugdíjasokra tevődnek át. 

 

A csábítóan  hangzó egyéni számlás rendszer az állami pillér alapvető logikáján semmit sem változtat:  továbbra is a mindenkori munkavállalók járulékbefizetéséből fizetik ki a nyugdíjasok járandóságát (a felosztó-kirovó rendszer tehát tovább él és virul).

 

Csak néhány szóban érintjük a rendszer egy másik fontos sajátosságát: az eszmei kamatláb kérdését. Az NDC-ben az egyéni számlán virtuálisan felhalmozott vagyont nem a piaci folyamatoknak megfelelően kamatoztatják, hanem az állam maga határozza meg az eszmei kamatláb nagyságát, különböző korrekciós tényezőket alkalmazva (pl. átlagkereset-index, GDP-növekedésre épülő index, stb.). Mivel majdani nyugdíjunk erősen függ a felhalmozási időszak alatt elért hozamoktól, ezt akár központi kérdésnek is tekinthetjük. Az állami ígéretek körében azonban egyelőre nem találkoztunk ennek kiszámítási módjával, sőt, az egyéni számlás rendszer kidolgozására egyes sajtóhírek szerint további egy-másfél évet kell várnunk. 

Azt azonban már most bízvást állíthatjuk, hogy az eszmei kamatláb meghatározása is a gazdasági és demográfiai kockázatokat az állam hátáról a munkavállalók és a nyugdíjasok vállára helyezi át. 

 

Nem mellékes szempont azonban, hogy az NDC rendszer sem képes a politikai kockázatok teljes kitörlésére: az egyre népesebb nyugdíjas társadalom az ellátások emelésében lesz érdekelt, és ezt még akkor is ki tudja majd kényszeríteni, ha annak a demográfiai változások miatt nem lesz meg a fedezete. A politika – népszerűségvesztéstől tartva – akár újra tehet be pénzt a rendszerbe akár az általános adóbevételeken keresztül is, az NDC rendszer politikai értelemben tehát nem sokkal fenntarthatóbb, mint a mostani.

 

A Svédországban is alkalmazott NDC rendszer nem a felépítésének köszönhetően működik jól, hanem azért, mert svéd. Egy olyan országban, ahol az emberek elfogadják, hogy vannak hosszú távú szabályok, ahol nem mindenki a kiskapukat keresi, ahol magas politikai konszenzus mellett lehet döntéseket hozni, ott  a rendszer akár jól is működhet. Svédországban nem lehet kampánytéma a 13. vagy a 14. havi nyugdíj, a svédek tudják, hogy a nyugdíjuk nem a politikusok kegyétől, hanem elsősorban a befizetésektől és többek között a svéd gazdaság állapotától függ.