Nehéz döntés?

 Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYF) a tavalyi év végén elkezdte kipostázni a 3 millió magánnyugdíj-pénztári tagnak levelét, amely tájékoztatásul szolgálna a maradás/visszalépés körében meghozandó nehéz, kétségekkel teli döntéshez.

A Főigazgatóság a levél első felében tájékoztat arról, hogy az Országgyűlés korábbi döntésének értelmében minden magánnyugdíj-pénztári tag ezután "szabadon" eldöntheti, hogy miképpen alakítja jövőbeni nyugellátását: vagy marad az átalakuló magánnyugdíj-rendszerben, vagy visszalép az állami nyugdíjrendszerbe.

Az ONYF a visszalépéssel kapcsolatban megdöbbentő kijelentést tesz, azt írja: a visszalépők teljes összegű nyugdíjellátásban fognak részesülni, azaz a visszalépő ellátását nem fogják csökkenteni amiatt, hogy a levél címzettje korábban magánpénztári tag volt. Félrevezető sejtetés - hogy egyébként nem járna az eddigi pénztártagoknak teljes nyugellátás az állami rendszerbe visszatérés során - érthetetlen, hiszen az állami rendszerbe átjelentkező az eddigi megtakarításait átviszi az állami rendszerbe, így befizetései százalékos arányban semmiben nem különbözik annak a befizetéseitől, aki végig az állami rendszerben volt/maradt. A levél ezt mégis egyfajta kegynek próbálja feltűntetni, holott ez evidens, és egyértelműen nem jár többletkiadással az államnak. 

Az ONYF levele biztosítja az érintettet, hogy a magánnyugdíj-pénztárak eddigi egyéni számláján nyilvántartott összeg az állami nyugdíjrendszerben is változatlanul megjelenik az egyéni számláján. Az állami nyugdíjrendszer - mint köztudott - az úgynevezett kiosztó-felrovó rendszeren alapul, ami - többek között - azt jelenti, hogy az aktuális nyugdíjakat mindig az adott időszakban befizetett nyugdíjjárulékokból finanszírozzák. Amikor a korábbi magánnyugdíj-pénztári tagok megtakarításai átkerülnek az állami rendszerbe, azokból szintén az aktuális nyugdíjkifizetéseket fogja az állam eszközölni. A levél által említett "egyéni számla" semmi esetre sem hasonlítható össze a magánnyugdíj-pénztárakban összegyűjtött megtakarításokkal, amelyek követhetőek és valós, tőkefedezettel bíró saját számlaként viselkednek.

(Az egyéni számlás nyugdíjrendszerről a későbbiekben tervezünk külön bejegyzést írni) 

A vizsgált levél legmegdöbbentőbb állítása, miszerint az állami rendszerben nyilvántartott összeg meghatározott feltételekkel örökölhető, sőt, a levél szerint az öröklés lehetősége miatt nem érdemes a pénztártagságot fenntartani, mert az öröklés, illetve a hozzátartozói ellátások szempontjából is kedvezőbb kilátásokat nyújt a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe történő visszalépés. A levél alapján a visszalépett személy halála esetén ki fogják számítani, hogy a társadalombiztosítási "egyéni számla" alapján mekkora összegű özvegyi járadék állapítható meg. Az így megállapított özvegyi járadék és az eddigi társadalombiztosítási szabályok szerint megállapítható özvegyi nyugdíj közül az özvegy részére az előnyösebb ellátást fogják kifizetni. Az örökléssel kapcsolatban a levél mélyen hallgat arról, hogy a visszalépők korábbi befizetéseiből - haláluk esetén - csak házastársuk részesül, és azt is gondosan eltitkolja az ONYF, hogy az "egyéni számla" alapján kiszámított özvegyi járadék kiszámításáról egyelőre nincs döntés. Tény, hogy a magánnyugdíj-pénztári tagok után - a nyugdíjkorhatár elérése előtti elhalálozás esetén - nemcsak az özvegy, de akár a gyermeke(i) is örökölnek, és nem bizonytalan számítások alapján megállapított töredék összeget, hanem az elhunyt pénztártag egyéni számlájának egyenlegét, teljes összegét. A fentiek ismeretében barokkos túlzás a Nyugdíjbiztosító azon állítása, hogy a visszalépés az öröklés és a hozzátartozói ellátások szempontjából kedvezőbb kilátással bír.

 A magánnyugdíjpénztári (második pilléres) rendszert 1997-ben hozta létre az országgyűlés, az 1997. évi LXXX-LXXXII. törvényekkel, azzal a céllal, hogy hosszú távon  alacsony szintre szorítsa a költségvetésre a nyugdíjrendszerből fakadó terheket. Ezzel Magyarország a térségben elsőként hajtott végre ilyen reformot.

1998. január 1-től lépett hatályba az új nyugdíjrendszer, a második pillér a pályakezdőknek kötelezően, az aktív népesség – a pályakezdőket kivéve – választhatott, hogy az addigra megreformált (svájci indexálás, korhatár-emelés) tisztán felosztó-kirovó rendszerében marad (tisztán állami rendszer) vagy belép a több-pilléres vegyes rendszerbe.

A vegyes rendszerre az államival azonos szabályok vonatkoztak, azzal a különbséggel, hogy az első pillérből folyósított nyugdíj a tisztán állami rendszerhez képest egynegyedével alacsonyabb lesz; a vegyes rendszerre áttérők tehát automatikusan lemondtak az állami rendszerben szerzett nyugdíjjogosultságaik egynegyedéről. Tették ezt annak érdekében, hogy nyugdíjba vonulásuk után mind az első, mind a második pillérből származóan jogosultak legyenek ellátásra, azaz a második pillérben felhalmozott vagyonból származó járadék kiegészíti az állami rendszerből származó csökkentett járadékot.

 A nyugdíjjárulékuk egy része ennek fejében a második pillérbe került.

A második pillér jelenleg mintegy 3 millió tagot számlál, akik kétharmada önként lépett a rendszerbe. A csatlakozók magas számának egyik oka – az örökölhető vagyonon kívül – feltehetően (több szakértő szerint) az volt, hogy míg a társadalom által nem túlságosan pozitívan megítélt tiszta felosztó-kirovó rendszer politikai kockázattal jár, ehhez képest a megtakarítások nyugdíjpénztárban történő felhalmozása és kezelése „csupán” piaci kockázatot jelent.

A vegyes rendszer alapja és elsőrendű célja tehát a kockázatmegosztás volt, az eredeti tervek szerint a GDP 1 %-ának megfelelő állami finanszírozási hiánnyal, tehát a rendszerben kezdettől szerepelt, hogy a vegyes rendszer a GDP 1 %-ának megfelelő hiányt eredményez a költségvetésben.

Ez azonban átmeneti hiányt jelentett, annak érdekében, hogy a pénztári tagok nyugdíjba vonulásakor az állami rendszer finanszírozási szükségletét jelentősen csökkentsék. A második pillér bevezetésének tehát az a célja és előnye, hogy átcsoportosítja az elöregedés hosszú távú terheinek egy részét a jelenre. A kieső járulékbevételek miatt keletkező deficit nem hasonlítható más deficithez abban az értelemben, hogy hasonló vagy akár nagyobb mértékű hosszútávú kiadáscsökkenés áll vele  szemben.

Az állam ugyanakkor a lehetőségek széles skálájával rendelkezett ahhoz, hogy ha  ez az átmeneti finanszírozási hiány az eredetileg tervezettnél nagyobb deficitet okozna, a rendszert hatékonyabban és jól szabályozottan működtesse (pl. az adminisztratív költségek csökkentésével, a versenyfeltételek javításával, rugalmasabb befektetési politika alakításával, stb.). A második pillér lehetőséget adott a mindenkori kormánynak arra, hogy (részben) már ma kezelje a hosszú távú finanszírozási kérdéseket. Konkrétabban: ha a kormány kiigazítja a költségvetést, és így helyet szorít a reform miatt kieső járulékbevételeknek, a fenntarthatóság egyértelműen javul.

Csakhogy az állam tényleges intézkedései ellenkező hatásúak voltak:  a nyugdíjkötelezettségeket egy teljes év GDP-jével növelte a járulékkulcsok csökkentése és  a 13. havi nyugdíj bevezetése. Az egymást követõ években nyugdíjazottak járadékai közötti eltérést megszüntető nyugdíjkorrekciós lépések újabb romlást okoztak, miként a svájci indexáláson felüli rendkívüli nyugdíjemelések is. Ugyanakkor a második pillér az állampapírba fektetés előírásai miatt relatíve alacsony nettó reálhozamrátákat ért el. A nyugdíjreform ellenére a rendszer továbbra is megtestesítette a szociális segélyezés és a társadalombiztosítás (azaz a részleges, de méltányos és járulékarányos keresetpótlás) keverékét.  Mindez az állam mulasztása, amelyre a megfelelő válasz semmiképpen sem a működő rendszer lerombolása, a társadalom bizalomvesztésének felvállalása, sem a tőkésített magánpénztárak és a támogatott névleges egyéni számlás felosztó-kirovó rendszer valamiféle összemosása.

Az állami rendszerben ígért „transzparens” egyéni számlavezetés önmagában nem ösztönözhet tömegeket a formális rendszerbe visszatérésre, hisz ettől nem ugrik meg a foglalkoztatás, az adó- és járulékfizetési morál, a gazdasági növekedés. A fenntartható nyugdíjrendszernek ugyanis ezek lennének a feltételei.

A járulékfizetési készséget, de úgy általában is a jogbiztonságba vetett hitet nem feltétlenül mozdítja pozitív irányba, ha a már kialakult, évtizedes, tőkésített rendszert egyetlen törvénnyel meg lehet szüntetni, az azt mégis fenntartani kívánóknak feltűnően rövid határidőt adva, más irányú – az állami nyugdíjrendszerből történő kiíratkozás – szankciójával fenyegetve.                                 

Az „erős állam” koncepciója nem együttműködésre ösztönöz: egészen extrém megoldásokra vezethet, a megtakarítások külföldre menekítésétől a feketemunka további elharapózásáig és ezzel a nyugdíjcélú befizetések csökkenéséig.