Nehéz döntés?

 Figyelve a történéseket, újból aktuális megnyitni blogunkat. A helyzet annyiban nem változott, hogy a magánnyugdíj-pénztárban maradók ismét döntés előtt állnak, és hogy e döntés nehéz vagy sem, mindenki döntse el maga. Mi mindenesetre megpróbálunk segíteni, hogy a döntés könnyebb legyen. 

Közel egy éve a törvényalkotók átalakították a nyugdíjrendszert, és "A Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapról, és a szabad nyugdíjpénztár-választás lebonyolításával összefüggő egyes törvénymódosításokról" szóló 2010. évi CLIV. törvény rendelkezései alapján a mintegy 3 millió pénztártag száma 102 ezerre csökkent.

A hivatkozott jogszabály 36. §-a nem hagyta meg a valóban szabad döntést, hiszen a maradó tagokat - a munkáltatói befizetések fenntartása mellett - a jövőre nézve 2011. december 1. napjától teljes mértékben kizárta az állami nyugdíjrendszerből.

A 2010. évi CLIV. törvény 36. §-a "A társadalombiztosítási nyugellátásról" szóló 1997. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Tny.) 2. §-át az alábbi (6) bekezdéssel egészítette ki:

"(6) Az a személy, aki

a) 2011. január 31-ét követően létesít magán-nyugdíjpénztári tagsági jogviszonyt, a jogviszony létesítésének időpontjától, de legkorábban 2011. december 1-jétől kezdődően,

b) 2011. január 31-éig kezdeményezi a magán-nyugdíjpénztári tagsági jogviszonyának fenntartását, 2011. december 1-jétől kezdődően

a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben további szolgálati időt nem szerez, és az ezt követően szerzett keresete, jövedelme a társadalombiztosítási nyugellátások megállapítása során nem vehető figyelembe, azonban a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 32/B. §-ában meghatározott feltételek szerint az időskorúak járadékára jogosult.”

Ez a rendelkezés gyakorlatilag a maradó pénztártagoktól megvonta az állami nyugdíjrendszer előnyeit azzal, hogy a mindösszesen 34%-os nyugdíjjárulék befizetésből 24%-ot ezen pénztártagok munkáltatói utánuk az állami nyugdíjalapba fizetnek. A törvény ezen rendelkezésének alkotmányosságát - több másik mellett - különböző szervezetek és magánszemélyek támadták, blogunk korábbi bejegyzésekben foglalkozott is a várható alkotmánybírósági döntésről, annak esetleges következményeiről. Figyelemmel a hivatkozott szabályozásra, sokan csak emiatt - nem önként és szabad meggyőződésükből - döntöttek az átlépésről, és hagyták ott korábban választott magánnyugdíj-pénztárukat. Sokan közülük éltek az általunk is többször belinkelt jognyilatkozat letétbe helyezésének intézményével, azt gondolom, hogy a mostani történéseket látva nem hiába tették ezt.

Mi történt az elmúlt egy évben?

Az Alkotmánybíróság - bár többször elővette az ügyet, határozattervezeteket készítettek - mégsem határozott, 2011. december 28-án - amikor a jogszabály adta keretek között erre utoljára lehetett volna lehetősége - nem vette fel a döntés ódiumát.

Ezt megelőzően azonban az Országgyűlés meglepő döntést hozott:

2011. december 23. napján elfogadták a 2011. évi CXCIV. törvényt Magyarország gazdasági stabilitásáról. E törvénnyel több jogszabályt - köztük a Tny.-t - is módosították. A törvény 49. § (9) bekezdése eltörölni rendeli a számos esetben támadott és a 2010. évi CLIV. törvény 36. §-ával bevezetett fent idézett rendelkezést (Tny. 2. § (6) bekezdését), amely a maradó pénztártagokat 2011. december 1. napjától kizárta a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerből. A törvény megnyitotta újból a lehetőséget arra, hogy a magánnyugdíj-pénztártagok áttérjenek a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe (49. § (6) bekezdése), erre 2012. március 31. napjáig van lehetőség, és a tagok eddigi kötelező tagdíját (10%) véglegesen átirányította a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe.

A törvény indokolása kimondja, hogy "összhangban a kötelező tagdíjfizetésre vonatkozó rendelkezések megszűnésével indokolt megteremteni a magánnyugdíj-pénztári tagok visszalépési lehetőségét. Visszalépés esetén a tag pénztártagsága alatt összegyűjtött tagdíj-kiegészítést a tag rendelkezése szerint részére ki kell fizetni, vagy önkéntes pénztárba, vagy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe kell utalni. A kötelező tagdíjfizetés megszüntetésével, valamint adő szabály, mely szerint aki korábban pénztártag maradt, a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe visszalépési lehetőség megteremtésével egyidejűleg a kiszerződés jogintézménye (tehát, az, aki a magánnyugdíjpénztárban maradt, így 2012. januárjától elért keresetei, jövedelmei nem számítanak be a majdani állami nyugdíjába), hatályon kívül helyezésre kerül, mivel a 10% egyéni járulékfizetés a továbbiakban nyugdíjjogosultságot keletkeztet."

Összegezve: az eddig megismert és törvényi szintre emelt szabályozásból tehát az derül ki, hogy ismét megnyílt a kapu az állami nyugdíjrendszerbe, de tekintettel arra, hogy mind az pénztártagokat, mind a korábban átlépőket az állami nyugdíjrendszer azonos módon kezeli (hiszen azonos a befizetésük mértéke is), a mai napig pénztárukban maradóknak semmi okuk nincsen a váltásra.

A társadalombiztosítás átalakításával kapcsolatban semmi biztos nem tudható, azonban vannak olyan nyilatkozatok, amelyek mentén bizonyos lépésekkel előre számolni lehet (és kell is).

„Világossá kell tennünk, hogy a korhatár előtt senki nem mehet nyugdíjba, és azt is, hogy az állami nyugdíjalap nem fizethet több nyugdíjat, mint amennyit beszed (a nyugdíjjárulékokból).”- mondta a Dow Jones-nak Orbán Viktor.

·         a pénztártagnak a nyugdíjbavonulását megelőzően (az ún. felhalmozási időszakban) bekövetkezett halála esetén az egyéni számla hagyatékának nem része. A tag a halála esetére természetes személy kedvezményezett(ek)et jelölhet, amely többet jelent, mint egy „sima” örökölhetőség (hogy a jelenleg még kidolgozatlan új özvegyi nyugdíj-szabályokról ne is beszéljünk), ugyanis kedvezményezett nemcsak a gyermek vagy a házastárs lehet, hanem bárki, aki a pénztártag halálakor életben van; a kedvezményezett-jelölés pedig bármikor visszavonható és új kedvezményezett(ek) is jelölhető(k). 

·         a pénztártag nyugdíjazásakor (ide értve a korengedményes nyugdíjat, előnyugdíjat, szolgálati nyugdíjat, rokkantsági nyugdíjat is) választhat: az egyéni számla egyenlegét beválthatja az általa megfelelőnek tartott életjáradékra vagy - amennyiben a nyugdíjkorhatár eléréséig a különböző pénztárakban összeszámított tagsági jogviszonya nem haladja meg a 180 hónapot - egyösszegben felveheti. Az életjáradékot a pénztár biztosítóintézettől vásárolt járadékkal teljesíti.

A választható járadékfajták:

- ún. egyszerű életjáradék

- elején határozott időtartamos járadék

- végén határozott időtartamos járadék

- kettő vagy több életre szóló járadék

Az életjáradékot a pénztár a tag számára élete végéig havonta előre folyósítja.

Az elején határozott időtartamos életjáradék jellemzője, hogy a pénztár a járadékfolyósítás időpontjától számított, előre meghatározott időtartam lejártáig a pénztártagnak, illetve kedvezményezettjének, a meghatározott időtartam lejárata után pedig csak a pénztártag élete végéig folyósít járadékot. A végén határozott időtartamos logikája ellenkezője az előzőnek: a pénztár az életjáradékot a tag részére élethosszig folyósítja, majd a halála után - a szolgáltatási szabályzatban - előre meghatározott időtartam lejártáig a kedvezményezett is jogosult a járadékra.

Íme, egy leegyszerűsített életjáradék-kalkulátor az egyszerű életjáradék kiszámításához.

http://www.vg.hu/kalkulatorok/eletjaradek, emellett ajánlom a következőt is: http://www.moneychimp.com/calculator/retirement_calculator.htm 

·         a 2010. évi CLIV. törvény szerint akkor, ha az adott nyugdíjpénztár megszűnne – pl. a tagok minimum alá csökkenése esetén -, a végelszámolás keretében a tag 30 napon belül nyilatkozni köteles, melyik pénztárba kíván átlépni. A nyilatkozattétel elmaradása esetén a tagot a végelszámoló automatikusan visszalépteti a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe.

Tehát a 2011. január 31-i, a pénztári tagság fenntartásáról történt nyilatkozattétel után ez a lehetőség egy „kiskapu” az állami rendszerbe visszalépéshez.

Fordítva azonban nem érvényes: tudja-e Ön, hogy amennyiben 2011. január 31-ig nem nyilatkozik a pénztári tagsága fenntartásáról, a továbbiakban nem térhet oda vissza?  

 Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYF) a tavalyi év végén elkezdte kipostázni a 3 millió magánnyugdíj-pénztári tagnak levelét, amely tájékoztatásul szolgálna a maradás/visszalépés körében meghozandó nehéz, kétségekkel teli döntéshez.

A Főigazgatóság a levél első felében tájékoztat arról, hogy az Országgyűlés korábbi döntésének értelmében minden magánnyugdíj-pénztári tag ezután "szabadon" eldöntheti, hogy miképpen alakítja jövőbeni nyugellátását: vagy marad az átalakuló magánnyugdíj-rendszerben, vagy visszalép az állami nyugdíjrendszerbe.

Az ONYF a visszalépéssel kapcsolatban megdöbbentő kijelentést tesz, azt írja: a visszalépők teljes összegű nyugdíjellátásban fognak részesülni, azaz a visszalépő ellátását nem fogják csökkenteni amiatt, hogy a levél címzettje korábban magánpénztári tag volt. Félrevezető sejtetés - hogy egyébként nem járna az eddigi pénztártagoknak teljes nyugellátás az állami rendszerbe visszatérés során - érthetetlen, hiszen az állami rendszerbe átjelentkező az eddigi megtakarításait átviszi az állami rendszerbe, így befizetései százalékos arányban semmiben nem különbözik annak a befizetéseitől, aki végig az állami rendszerben volt/maradt. A levél ezt mégis egyfajta kegynek próbálja feltűntetni, holott ez evidens, és egyértelműen nem jár többletkiadással az államnak. 

Az ONYF levele biztosítja az érintettet, hogy a magánnyugdíj-pénztárak eddigi egyéni számláján nyilvántartott összeg az állami nyugdíjrendszerben is változatlanul megjelenik az egyéni számláján. Az állami nyugdíjrendszer - mint köztudott - az úgynevezett kiosztó-felrovó rendszeren alapul, ami - többek között - azt jelenti, hogy az aktuális nyugdíjakat mindig az adott időszakban befizetett nyugdíjjárulékokból finanszírozzák. Amikor a korábbi magánnyugdíj-pénztári tagok megtakarításai átkerülnek az állami rendszerbe, azokból szintén az aktuális nyugdíjkifizetéseket fogja az állam eszközölni. A levél által említett "egyéni számla" semmi esetre sem hasonlítható össze a magánnyugdíj-pénztárakban összegyűjtött megtakarításokkal, amelyek követhetőek és valós, tőkefedezettel bíró saját számlaként viselkednek.

(Az egyéni számlás nyugdíjrendszerről a későbbiekben tervezünk külön bejegyzést írni) 

A vizsgált levél legmegdöbbentőbb állítása, miszerint az állami rendszerben nyilvántartott összeg meghatározott feltételekkel örökölhető, sőt, a levél szerint az öröklés lehetősége miatt nem érdemes a pénztártagságot fenntartani, mert az öröklés, illetve a hozzátartozói ellátások szempontjából is kedvezőbb kilátásokat nyújt a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe történő visszalépés. A levél alapján a visszalépett személy halála esetén ki fogják számítani, hogy a társadalombiztosítási "egyéni számla" alapján mekkora összegű özvegyi járadék állapítható meg. Az így megállapított özvegyi járadék és az eddigi társadalombiztosítási szabályok szerint megállapítható özvegyi nyugdíj közül az özvegy részére az előnyösebb ellátást fogják kifizetni. Az örökléssel kapcsolatban a levél mélyen hallgat arról, hogy a visszalépők korábbi befizetéseiből - haláluk esetén - csak házastársuk részesül, és azt is gondosan eltitkolja az ONYF, hogy az "egyéni számla" alapján kiszámított özvegyi járadék kiszámításáról egyelőre nincs döntés. Tény, hogy a magánnyugdíj-pénztári tagok után - a nyugdíjkorhatár elérése előtti elhalálozás esetén - nemcsak az özvegy, de akár a gyermeke(i) is örökölnek, és nem bizonytalan számítások alapján megállapított töredék összeget, hanem az elhunyt pénztártag egyéni számlájának egyenlegét, teljes összegét. A fentiek ismeretében barokkos túlzás a Nyugdíjbiztosító azon állítása, hogy a visszalépés az öröklés és a hozzátartozói ellátások szempontjából kedvezőbb kilátással bír.

 A magánnyugdíjpénztári (második pilléres) rendszert 1997-ben hozta létre az országgyűlés, az 1997. évi LXXX-LXXXII. törvényekkel, azzal a céllal, hogy hosszú távon  alacsony szintre szorítsa a költségvetésre a nyugdíjrendszerből fakadó terheket. Ezzel Magyarország a térségben elsőként hajtott végre ilyen reformot.

1998. január 1-től lépett hatályba az új nyugdíjrendszer, a második pillér a pályakezdőknek kötelezően, az aktív népesség – a pályakezdőket kivéve – választhatott, hogy az addigra megreformált (svájci indexálás, korhatár-emelés) tisztán felosztó-kirovó rendszerében marad (tisztán állami rendszer) vagy belép a több-pilléres vegyes rendszerbe.

A vegyes rendszerre az államival azonos szabályok vonatkoztak, azzal a különbséggel, hogy az első pillérből folyósított nyugdíj a tisztán állami rendszerhez képest egynegyedével alacsonyabb lesz; a vegyes rendszerre áttérők tehát automatikusan lemondtak az állami rendszerben szerzett nyugdíjjogosultságaik egynegyedéről. Tették ezt annak érdekében, hogy nyugdíjba vonulásuk után mind az első, mind a második pillérből származóan jogosultak legyenek ellátásra, azaz a második pillérben felhalmozott vagyonból származó járadék kiegészíti az állami rendszerből származó csökkentett járadékot.

 A nyugdíjjárulékuk egy része ennek fejében a második pillérbe került.

A második pillér jelenleg mintegy 3 millió tagot számlál, akik kétharmada önként lépett a rendszerbe. A csatlakozók magas számának egyik oka – az örökölhető vagyonon kívül – feltehetően (több szakértő szerint) az volt, hogy míg a társadalom által nem túlságosan pozitívan megítélt tiszta felosztó-kirovó rendszer politikai kockázattal jár, ehhez képest a megtakarítások nyugdíjpénztárban történő felhalmozása és kezelése „csupán” piaci kockázatot jelent.

A vegyes rendszer alapja és elsőrendű célja tehát a kockázatmegosztás volt, az eredeti tervek szerint a GDP 1 %-ának megfelelő állami finanszírozási hiánnyal, tehát a rendszerben kezdettől szerepelt, hogy a vegyes rendszer a GDP 1 %-ának megfelelő hiányt eredményez a költségvetésben.

Ez azonban átmeneti hiányt jelentett, annak érdekében, hogy a pénztári tagok nyugdíjba vonulásakor az állami rendszer finanszírozási szükségletét jelentősen csökkentsék. A második pillér bevezetésének tehát az a célja és előnye, hogy átcsoportosítja az elöregedés hosszú távú terheinek egy részét a jelenre. A kieső járulékbevételek miatt keletkező deficit nem hasonlítható más deficithez abban az értelemben, hogy hasonló vagy akár nagyobb mértékű hosszútávú kiadáscsökkenés áll vele  szemben.

Az állam ugyanakkor a lehetőségek széles skálájával rendelkezett ahhoz, hogy ha  ez az átmeneti finanszírozási hiány az eredetileg tervezettnél nagyobb deficitet okozna, a rendszert hatékonyabban és jól szabályozottan működtesse (pl. az adminisztratív költségek csökkentésével, a versenyfeltételek javításával, rugalmasabb befektetési politika alakításával, stb.). A második pillér lehetőséget adott a mindenkori kormánynak arra, hogy (részben) már ma kezelje a hosszú távú finanszírozási kérdéseket. Konkrétabban: ha a kormány kiigazítja a költségvetést, és így helyet szorít a reform miatt kieső járulékbevételeknek, a fenntarthatóság egyértelműen javul.

Csakhogy az állam tényleges intézkedései ellenkező hatásúak voltak:  a nyugdíjkötelezettségeket egy teljes év GDP-jével növelte a járulékkulcsok csökkentése és  a 13. havi nyugdíj bevezetése. Az egymást követõ években nyugdíjazottak járadékai közötti eltérést megszüntető nyugdíjkorrekciós lépések újabb romlást okoztak, miként a svájci indexáláson felüli rendkívüli nyugdíjemelések is. Ugyanakkor a második pillér az állampapírba fektetés előírásai miatt relatíve alacsony nettó reálhozamrátákat ért el. A nyugdíjreform ellenére a rendszer továbbra is megtestesítette a szociális segélyezés és a társadalombiztosítás (azaz a részleges, de méltányos és járulékarányos keresetpótlás) keverékét.  Mindez az állam mulasztása, amelyre a megfelelő válasz semmiképpen sem a működő rendszer lerombolása, a társadalom bizalomvesztésének felvállalása, sem a tőkésített magánpénztárak és a támogatott névleges egyéni számlás felosztó-kirovó rendszer valamiféle összemosása.

Az állami rendszerben ígért „transzparens” egyéni számlavezetés önmagában nem ösztönözhet tömegeket a formális rendszerbe visszatérésre, hisz ettől nem ugrik meg a foglalkoztatás, az adó- és járulékfizetési morál, a gazdasági növekedés. A fenntartható nyugdíjrendszernek ugyanis ezek lennének a feltételei.

A járulékfizetési készséget, de úgy általában is a jogbiztonságba vetett hitet nem feltétlenül mozdítja pozitív irányba, ha a már kialakult, évtizedes, tőkésített rendszert egyetlen törvénnyel meg lehet szüntetni, az azt mégis fenntartani kívánóknak feltűnően rövid határidőt adva, más irányú – az állami nyugdíjrendszerből történő kiíratkozás – szankciójával fenyegetve.                                 

Az „erős állam” koncepciója nem együttműködésre ösztönöz: egészen extrém megoldásokra vezethet, a megtakarítások külföldre menekítésétől a feketemunka további elharapózásáig és ezzel a nyugdíjcélú befizetések csökkenéséig.