A magánnyugdíjpénztári (második pilléres) rendszert 1997-ben hozta létre az országgyűlés, az 1997. évi LXXX-LXXXII. törvényekkel, azzal a céllal, hogy hosszú távon  alacsony szintre szorítsa a költségvetésre a nyugdíjrendszerből fakadó terheket. Ezzel Magyarország a térségben elsőként hajtott végre ilyen reformot.

1998. január 1-től lépett hatályba az új nyugdíjrendszer, a második pillér a pályakezdőknek kötelezően, az aktív népesség – a pályakezdőket kivéve – választhatott, hogy az addigra megreformált (svájci indexálás, korhatár-emelés) tisztán felosztó-kirovó rendszerében marad (tisztán állami rendszer) vagy belép a több-pilléres vegyes rendszerbe.

A vegyes rendszerre az államival azonos szabályok vonatkoztak, azzal a különbséggel, hogy az első pillérből folyósított nyugdíj a tisztán állami rendszerhez képest egynegyedével alacsonyabb lesz; a vegyes rendszerre áttérők tehát automatikusan lemondtak az állami rendszerben szerzett nyugdíjjogosultságaik egynegyedéről. Tették ezt annak érdekében, hogy nyugdíjba vonulásuk után mind az első, mind a második pillérből származóan jogosultak legyenek ellátásra, azaz a második pillérben felhalmozott vagyonból származó járadék kiegészíti az állami rendszerből származó csökkentett járadékot.

 A nyugdíjjárulékuk egy része ennek fejében a második pillérbe került.

A második pillér jelenleg mintegy 3 millió tagot számlál, akik kétharmada önként lépett a rendszerbe. A csatlakozók magas számának egyik oka – az örökölhető vagyonon kívül – feltehetően (több szakértő szerint) az volt, hogy míg a társadalom által nem túlságosan pozitívan megítélt tiszta felosztó-kirovó rendszer politikai kockázattal jár, ehhez képest a megtakarítások nyugdíjpénztárban történő felhalmozása és kezelése „csupán” piaci kockázatot jelent.

A vegyes rendszer alapja és elsőrendű célja tehát a kockázatmegosztás volt, az eredeti tervek szerint a GDP 1 %-ának megfelelő állami finanszírozási hiánnyal, tehát a rendszerben kezdettől szerepelt, hogy a vegyes rendszer a GDP 1 %-ának megfelelő hiányt eredményez a költségvetésben.

Ez azonban átmeneti hiányt jelentett, annak érdekében, hogy a pénztári tagok nyugdíjba vonulásakor az állami rendszer finanszírozási szükségletét jelentősen csökkentsék. A második pillér bevezetésének tehát az a célja és előnye, hogy átcsoportosítja az elöregedés hosszú távú terheinek egy részét a jelenre. A kieső járulékbevételek miatt keletkező deficit nem hasonlítható más deficithez abban az értelemben, hogy hasonló vagy akár nagyobb mértékű hosszútávú kiadáscsökkenés áll vele  szemben.

Az állam ugyanakkor a lehetőségek széles skálájával rendelkezett ahhoz, hogy ha  ez az átmeneti finanszírozási hiány az eredetileg tervezettnél nagyobb deficitet okozna, a rendszert hatékonyabban és jól szabályozottan működtesse (pl. az adminisztratív költségek csökkentésével, a versenyfeltételek javításával, rugalmasabb befektetési politika alakításával, stb.). A második pillér lehetőséget adott a mindenkori kormánynak arra, hogy (részben) már ma kezelje a hosszú távú finanszírozási kérdéseket. Konkrétabban: ha a kormány kiigazítja a költségvetést, és így helyet szorít a reform miatt kieső járulékbevételeknek, a fenntarthatóság egyértelműen javul.

Csakhogy az állam tényleges intézkedései ellenkező hatásúak voltak:  a nyugdíjkötelezettségeket egy teljes év GDP-jével növelte a járulékkulcsok csökkentése és  a 13. havi nyugdíj bevezetése. Az egymást követõ években nyugdíjazottak járadékai közötti eltérést megszüntető nyugdíjkorrekciós lépések újabb romlást okoztak, miként a svájci indexáláson felüli rendkívüli nyugdíjemelések is. Ugyanakkor a második pillér az állampapírba fektetés előírásai miatt relatíve alacsony nettó reálhozamrátákat ért el. A nyugdíjreform ellenére a rendszer továbbra is megtestesítette a szociális segélyezés és a társadalombiztosítás (azaz a részleges, de méltányos és járulékarányos keresetpótlás) keverékét.  Mindez az állam mulasztása, amelyre a megfelelő válasz semmiképpen sem a működő rendszer lerombolása, a társadalom bizalomvesztésének felvállalása, sem a tőkésített magánpénztárak és a támogatott névleges egyéni számlás felosztó-kirovó rendszer valamiféle összemosása.

Az állami rendszerben ígért „transzparens” egyéni számlavezetés önmagában nem ösztönözhet tömegeket a formális rendszerbe visszatérésre, hisz ettől nem ugrik meg a foglalkoztatás, az adó- és járulékfizetési morál, a gazdasági növekedés. A fenntartható nyugdíjrendszernek ugyanis ezek lennének a feltételei.

A járulékfizetési készséget, de úgy általában is a jogbiztonságba vetett hitet nem feltétlenül mozdítja pozitív irányba, ha a már kialakult, évtizedes, tőkésített rendszert egyetlen törvénnyel meg lehet szüntetni, az azt mégis fenntartani kívánóknak feltűnően rövid határidőt adva, más irányú – az állami nyugdíjrendszerből történő kiíratkozás – szankciójával fenyegetve.                                 

Az „erős állam” koncepciója nem együttműködésre ösztönöz: egészen extrém megoldásokra vezethet, a megtakarítások külföldre menekítésétől a feketemunka további elharapózásáig és ezzel a nyugdíjcélú befizetések csökkenéséig.